7.rész (a kezdet)

Döbbenten néztem a számsort. Ezer meg ezer gondolat cikázott át az agyamon. És a szívem megtelt melegséggel.Olyan volt mintha egy sűrű, rózsaszínű, bársony felhő ölelne át, és nincs más csak a cetli a telefon számmal meg én. Mosolyom a fülemig ért, de aztán lehervadt. A bársony felhő szertefoszlott. Kételyek vettek körül. Mi van,ha ez átverés?! Mi van,ha felhívom ezt a számot és semmi?! De volt benne valami reménnyel teli dolog. Valahogy éreztem,hogy nem. Nem. Ez nem egy átverés. Ez nem pusztán valami jó vicc. Hanem a kezdet. Egy olyan kezdet ami megváltoztathatja az életem. Két lehetőség van. Vagy nem hívom fel ezt a számot és még csak esélyem sincs rá,hogy boldog legyek. Vagy felhívom és remélhetem a legjobbakat. Arra a döntésre jutottam,hogy alszom egyet és holnap valószínűleg felhívom. Amúgy is késő van. Biztos alszik már Harry...vagy az illető. Betettem a cetlit az éjjeliszekrény fiókába. Elmentem fürödni és az esti lefekvéshez szükséges dolgokat elvégezni. Utána belevetettem magam az ágyba és nyakig betakaróztam és vártam,hogy végre reggel legyen.

Napfény játszadozott az arcomon. A reggeli friss szellő simogatta bőrömet. És a madarak gyönyörű énekére keltem. Kiugrottam az ágyból és nyújtózkodtam kicsit. Siettem az öltözködéssel meg minden ehhez hasonló dologgal. Minden percet kiakartam használni a Londonban töltött időmből. Mikor már megreggeliztem és mindennel elkészültem lassan megközelítettem az éjjeliszekrényt amiben a cetli van. Éreztem,hogy vagy most vagy soha. Hát én a "most"-ot választottam. Leültem az ágy szélére és kihúztam a fiókot. Kivettem a cetlit és tárcsáztam a számot. Ki csöngött. Egyszer csak felvette valaki. -Háló?-szólt bele az illető.-Háló! Kibeszél?-kérdeztem mire a vonal túlsó végén lévő személy elnevette magát. -Te hívtál engem.-válaszolta. Ez érthető volt. -A tegnapi One Direction koncerten az autogramm osztásnál nagy valószínűséggel Harry Styles rá írta ezt a számot a cetlimre.-reméltem,hogy elég magabiztos hangon mondtam. -Oohh...-hallatszott a válasz. -Igen? Szóval kibeszél?-tudakolóztam. Érezhető volt,hogy az illető reszket. -Gyere a The Modern Life Hotel-el szemben lévő parkba egy óra múlva.-mondta. -De abban sem vagyok biztos,hogy ki vagy. És általában idegenekkel nem szokásom találkozgatni.-mondtam kissé büszkén. -Rajtad múlik.-és ezzel a vonal megszakadt. Lassan tettem le a telefont. Legbelül tudtam,hogy ki az,de azt mondogattam magamnak,hogy az lehetetlen. Nem lehet igaz. Úgy tűnik megint két döntés közé lettem szorítva. Vagy elmegyek. Vagy nem. Lehet,hogy más azt gondolja,hogy ezen nem kell gondolkodni! Menj! De ez nem olyan egyszerű. Még körülbelül fél órán keresztül agyaltam ezen. Végül arra jutottam,hogy elmegyek. Most rögtön. Nem érdekelt,hogy előbb érek oda pedig kb. 5 méterre vagyok a parktól. Minden képen most rögtön ott akartam lenni. Hogy minél előbb meggondolhassam magam és vissza futhassak. Mert egyszerűen nem volt értelme az egésznek. Ha Harry az, akkor az a kérdés,hogy miért. Ezekkel a gyötrő gondolatokkal suhantam át az úttesten a parkba. A nap gyönyörűen sütött és a fű frissen volt nyírva. Egy fűzfa melletti padra le ültem. Újra és újra ugyan azok a gondolatok futottak át az agyamon. Elképzeltem ezt a történetet minden hogyan,de mindig rossz lett a vége. Ha Harry lenne az és nem is tudom...mondjuk bele szeretnék meg ő is belém (mondjuk ennek elég kevés esélye van)  akkor is az lenne,hogy 3 hét múlva el kell mennem. Ott volt egy másik variáció is. Hogy ez egy nagy átverés. Körül néztem,
hogy jön e valaki. Egyszer csak megpillantottam.
Egyértelműen felém jött. Szégyenlősen igazgatta
göndör haját ami kisfiúsan a homlokára omlott. Nap szemüveget viselt. Egyszerű szürke póló volt rajta és egy sötét gatya. Amikor közelebb ért lekapta fejéről a napszemüveget. És igen,igen,igen! Harry Styles volt az. Önkénytelenül is felálltam. A szívem majd kiugrott a helyéről. Eközben ide ért hozzám. És megállt előttem. Nem bírtam megszólalni. Jól láthatóan Harry sem. Erőt vettem magamon és megtörtem a csendet. -Szia..-nyögtem ki. És kinyújtottam a kezem bemutatkozás képen. -Olívia!-mondtam most már elég magabiztosan. Harry viszonozta a kéz fogást. -Szia.. Harry.-erre elmosolyogtam magam. -Tudom.-mondtam. Egymás szemébe néztünk. Eléggé kínossá vált a csend. -Na szóval...meg magyaráznád?-kezdtem bele. Legszívesebben sikoltoztam és ölelgettem volna,de nem akartam rögtön el ijeszteni. Inkább játszottam a kemény megszerezhetetlen csajt. -Először is. Ilyet még sosem csináltam.-kezdte. Én értetlenül néztem rá. Folytatta.-Egyik nap sétáltam az utcán és megláttalak. Még sosem éreztem ilyet,de tudtam,hogy ha nem látlak minél hamarabb abba bele halok. Elég fura ez a helyzet,nem?-erre elnevette magát,de inkább volt erőltetett,mint élethű. -Inkább hihetetlen. Vagyis.. pár napja még otthon voltam és álmodni se mertem,hogy valaha eljutok Londonba..főleg egy koncertre. Aztán meg ez. Az én szánalmas kis életembe ez nem illik bele.-lesütöttem a szemem. -Honnan jöttél?-kérdezte. -Magyarországról.-vágtam rá. -Azta! Még sosem jártam Magyarországon. Én azt hittem angol vagy.-mondta meglepődve. -Hát..nem. De akkor most miért is hívtál ide?-kérdeztem. -Hogy meghívjalak egy sütire.-mosolygott rám. -Nem tudtam,hogy megszoktad hívni a rajongóidat sütire.-ráncoltam a szemöldököm. -Hát nem is. De ez egy kivételes alkalom.-féloldalasan elmosolyodott. -Remélem ez nem egy átverés..-mondtam halkan. -Nem az. Bízz bennem. Csak egy süti.-mondta feltartott kezekkel. -Rendben.-bólintottam. És kissé elpirultam. Valószínűleg ezt Harry is észre vette. Mert kis sunyin mosolygott. Végül elindultunk a cukrászdába.