2.rész (valóra válhat)

Még jó pár percig ott feküdtem az ágyamon. Annyira elvoltam keseredve,hogy még az üvöltő zenét se hallottam. Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. Kikapcsoltam a zenét és a konyha felé vettem az irányt. -Éhen halok-mondtam ki hangosan. És vajon kijutott eszembe erről a mondatról?! Hát persze,hogy Niall. Gyorsan eltereltem a gondolataimat a szendvics készítésre. Nem akartam,hogy eszembe jussanak a jegyek. Megvacsoráztam és megírtam a leckém. Körülbelül egy óra múlva haza értek a szüleim.-Szia kicsim!-hallottam meg először Anyu hangját.-Szia Olívia!-mondta kicsit halkabban Apu.-Mi volt ma a suliban?-tudakolózott Anyu. Mindig megkérdezi még ha tudja is a válaszom.-Semmi-kiabáltam a szobámból. Ezzel letudva az esti családi beszélgetést. A nap további részében jól elkerültem a számítógépet és a telefont. Túl akartam esni ezen a napon.

Szombat reggel van. Furcsa módon vidáman ébredtem, mintha meg se történt volna az előző nap. Úgy gondoltam elmegyek sétálni mivel gyönyörű napunk van. Bekapcsoltam a mobilom és elindultam. Elmentem a parkba. Ragyogóan sütött a nap és énekeltek a madarak. Jó érzés volt,hogy a tegnapi nap után ilyen szép ma minden.

Egyszer csak megcsörrent a mobilom. Ismeretlen szám. Megtorpantam.

Nem akartam tudni,hogy ki az. Féltem,hogy csalódás ér. De végül felvettem. -Halló.-szóltam bele kissé ijedten.-Halló! Nagy Olívia?-kérdezte egy vidám,fiatalos hang.-Igen.-válaszoltam.-Örömmel tudatom,hogy te lettél az utolsó One Direction koncertjegy tulajdonosa!-erre a mondatra fel gyorsult a szívverésem és azt se tudtam hol vagyok. Feltettem magamnak a kérdést. Álmodok? Vagy talán kandi kamera? De végül csak ennyit tudtam kinyögni válaszul.- Köszönöm, viszont hallásra.-a vonal túlsó végén lévő személy elköszönt és letettem. Nem hittem el! Ez hihetetlen! Ott lehetek a koncerten! Legszívesebben a park közepén fel sikítottam volna,de aztán valami vissza fogott. Egy olyan dolog amibe eddig belese gondoltam,vagy legalábbis nem akartam. A szüleim. Hiszen csak egy jegyet nyertem és tudtommal most nincs annyi pénzünk,hogy még egyet vegyünk. És szerintem anyuék nem engednek el egyedül. Csak remélni tudtam a legjobbakat. De abban biztos  voltam,hogy minden áron elmegyek a koncertre és találkozok a fiúkkal.

Haza mentem. Kicsit féltem,hogy mit szólnak majd. Mindketten a nappaliban ültek és beszélgettek. Oda mentem és belevágtam. -Hé, Anyu,Apu! Vannak olyan dolgok amit nagyon szerettek és ha lehetőségetek lenne azt megvalósítani minden áron megtennétek?!-Anyu csak annyit mondott,hogy ő még nem gondolkodott el ezen. De Apun láttam,hogy mondani fog valamit,valami fontosat. -Én azt hiszem, hogy igen. Mert hiszen egyszer élünk és az álmainkat sosem szabad feladni. Ha lehetőséged van valami újat tanulni vagy látni,tenni akkor hát ne vesztegesd el. Hisz lehet,hogy ez csak egyszer adódik meg az életedben.-amikor befejezte Apu a mondatot egy elégedett mosoly jelent meg az arcán. Ez erőt adott és kinyögtem.-Nyertem egy koncertjegyet Londonba ami 2 hét múlva lesz.-hát eléggé tömören fogalmaztam,de nem akartam magyarázkodni és könyörögni. Mindketten meglepetten néztek rám. És majdnem hogy egyszerre kérdezték.-Mit mondtál?- erre a kérdésre nem számítottam. A szemükkel megtudtak volna ölni ebben a helyzetben. Én egy szót se tudtam kinyögni. Csak álltam ott és vártam,hogy mondjanak valamit. De semmi sem történt. Csak néztünk egymás szemébe mintha ezzel akarták volna sugalni,hogy ez egy nagyon nem jó ötlet.